Korpássy Béla professzor 2007-ben töltötte volna be a századik életévét, ha a halál, élete legaktívabb szakaszában, el nem ragadja.

Tanítómestere és tanszéki elõdje, az akkor 34 éves Baló József professzor meghívására kezdte meg 1929-ben patológus tevékenységét a szegedi Ferenc József Tudományegyetem Kórbonctani és Kórszövettani Intézetében. Ettõl kezdve szinte minden idejét a szakmának szentelte, és nem zavarta, hogy emiatt egy évet késett a doktorrá avatása (1931). 1927-ben egy félévet az innsbrucki egyetemen hallgatott, 1936-ban pedig a Collegium Hungaricum ösztöndíjasaként egy évet töltött a bécsi egyetem kórbonctani intézetében, Maresch, majd az éppen kinevezett Chiari professzor mellett. Ekkoriban legjobban ez a ma ismét az orvosi kutatás eloterében álló, rendkívül aktuális téma, a praecarcinomás (a rákot megelõzõ) állapotok érdekelték. Legértékesebb munkái a bõr, a különbözõ nyálkahártyák, az emlõ és a hasnyálmirigy ilyen elváltozásaival foglalkoztak. Éppen a hasnyálmiriggyel foglalkozó cikkét idézte még a hetvenes években is a legnevesebb amerikai kórszövettani diagnosztikus atlasz, az Armed Forces Institute of Pathology kiadványa, pedig németül közölte, s az amerikaiak, az egészen régi, klasszikusnak minosíthetõ közleményektõl eltekintve csak nagyon ritkán hivatkoznak német cikkekre. Korpássy professzort 1939-ben Szegeden habilitálták magántanárrá, a Ferenc József Tudományegyetemen, amit 1942-ben a Horthy Miklós Tudományegyetem is átvett. A második bécsi döntés eredményeként, mint közismert, a Ferenc József Tudományegyetem visszatért Kolozsvárra, a szegedi egyetem pedig Horthy Miklós Tudományegyetemként folytatta muködését. 1952-ben a kandidátusi, 1955-ben az akadémiai doktori fokozatot nyerte el. 1929-tõl 1939-ig dolgozott asszisztensként a szegedi patológiai intézetben, 1946-tól pedig haláláig, 1961-ig vezette az intézetet. Miután az elsõ bécsi döntést követõen Ungvár visszatért Magyarországra, 1939 és 1944 között az ungvári kórház kórboncnok-laboratóriumi fõorvosa volt. Utána Budapesten, majd 1946-ban egész rövid ideig Szombathelyen volt kórboncnok fõorvos.A Szegedre szóló meghívás után igen lelkesen bekapcsolódott az egyetemi oktató munkába, a hallgatósággal szoros kapcsolatot igyekezett kiépíteni. Versenyvizsgát szervezett, az ezen legjobban szerepelt hallgató juthatott demonstrátorként az intézetbe. Amikor a szombathelyi városvezetés az ottani kinevezésre hivatkozva visszahívta Szombathelyre, a szegedi hallgatóság akkor éppen befolyásos képviselõje intézte el a minisztériumban, hogy a szombathelyi kinevezés ellenére a szegedi tanszéken maradhasson. Az akkori optimista hangulatot tetõzte be 1948 õszén a Centenáriumi Orvosi Nagyhét, ahol az összes orvosi társaság, így a Magyar Patologusok Társasága is, egyszerre tartotta meg évi kongresszusát. Korpássy professzornak is alkalma nyílott külföldi kutatókkal találkozni. Ezzel évekre be is záródott a vasfüggöny, de már az 1954-es Patologus Kongresszuson, az elnöki beszámoló hozzászólójaként erélyesen követelte, hogy külföldi kongresszusokra és tanulmányutakra mehessenek a hazai patologusok.

Az alatt a tizenöt év alatt, amíg a szegedi intézetet vezette (1946-1961), a tárgyi körülmények nem kedveztek a tudományos munkának. Szûkösek voltak az anyagi lehetõségek, jó minoségû vegyszert alig lehetett beszerezni, az utolsó néhány év kivételével hiányoztak a nemzetközi kapcsolatok és évekig korlátozták a nyugati publikálás lehetõségeit is, mint azóta tudjuk, Gerõ Ernõnek egy cédulára írt megjegyzése alapján. Korpássy professzor ennek ellenére olyan intenzív tudományos munkát honosított meg, amilyen azóta sem folyt az intézetben. Ugyanakkor kínosan ügyelt arra, hogy ez ne menjen a többi munka rovására. Az oktató- és a diagnosztikus munka semmivel sem maradt el a legmagasabb nemzetközi színvonaltól. Ebben az idõszakban úgy látszott, hogy patológus új megismeréseket úgyszólván csak experimentális munkák során tehet. A változatos humánpatológiai (dominálóan endokrin, daganat-, máj- és érpatológiai) munkák mellett sokrétû kísérletes tevékenység folyt az intézetben, de Korpássy professzor mindig hangsúlyozta, hogy a központot a boncteremnek kell képeznie, s az ott felvetõdõ kérdések megoldásához kell kísérletes munkákhoz folyamodni. A háború utáni elsõ Patológus Kongresszuson, már 1947-ben beszámolt négy egészen fiatal munkatársa (legfeljebb egy-egy évet töltöttek az intézetben) a kutatás eredményeirõl. Érdeklõdése, kutatómunkája rendkívül sokrétû volt. Még ungvári mûködése során figyelte meg, hogy az égési sérülések akkor szokásos tanninkezelése súlyos májkárosodást idéz elõ, és ez a megállapítása ösztönözte a késõbbi májpatológiai kutatásait. Ezek során bizonyította a tannin (csersav) májkárosító hatását (gócos elhalás, májzsugorodás, daganat). Daganatkutatásának másik ágában a rosszindulatú daganatok egyik legfontosabb tulajdonságával, a szervezetben való szétterjedésével, az áttétképzõdés keletkezésének mechanizmusával foglalkozott. Kimutatta többek között, hogy hemodinamikai okok miatt ritkák a lépben az áttétek (a ráksejtek a vérrel anélkül mennek át a lépen, hogy ott megtelepednének), és az agytumorok is fõleg ilyen okok miatt nem képeznek agyon kívüli áttéteket. A lépen átjutó passage-ra vonatkozó kísérletes vizsgálata volt talán élete legszellemesebb munkája, de éppen ekkoriban, az ötvenes évek elején nem lehetett nyugati folyóiratban publikálni, így nem vált közismertté. Sokat foglalkozott különbözõ endokrinológiai patológiai kérdésekkel, amelyek közül kiemelkedik, hogy a hypothalamus neurosecretiós mûködésének és antidiureticus mechanizmusának számos vonatkozását tisztázta munkatársaival (Bachrach Dénes, Kovács Kálmán) közösen. Az anyai hormonoknak a magzatokra kifejtett hatását is tanulmányozta.

Amint lehetõvé vált külföldre utazni, 1956-tól kezdve külföldi kongresszusokon Moszkvától Amerikáig ismertette kutatási eredményeit. 1956-ban Milánóban, majd Genfben vett részt kongresszuson. Az ötvenes években csak kevés kutató tudott idegen világnyelveken jól, vitaképesen beszélni. Korpássy professzor a kongresszusi elõadásokhoz az elõadó nyelvén szólt hozzá, s az elõadók nyelvéhez igazodva üléselnökként is használta a francia, a német, az angol, sõt az olasz nyelvet is. Benoit professzor meghívására 1959-ben Párizsban töltött nyolc hónapot. Ezt az útját arra is kihasználta, hogy szerteágazó nemzetközi kapcsolatokat építsen ki, aminek eredményeként nemcsak a vezetése alatt álló intézet tagjai, hanem a Szegedi Orvostudományi Egyetem más részlegeinek a kutatói is bõven részesültek külföldi meghívásokban, ösztöndíjakban. Az õ kapcsolatteremtõ tevékenységének az eredménye lett a Szegedi Orvostudományi Egyetem sokrétu együttmûködése a Glasgow-i Egyetemmel, miután a háború alatt Glasgowban maradt anatómus barátjával, Bacsics Pállal felújította a kapcsolatait. Munkatársait szinte az elsõ naptól kezdve bevonta a kutatómunkába, majd önálló munkára ösztönözte. Mindegyiktõl megkövetelte, hogy egyszerre az egyetemi intézethez méltó, magas színvonalú tudományos, oktató- és diagnosztikus munkát végezzen.

Következetesen oktatott és nevelt bennünket, az azóta eltelt félévszázad bizonyítja, hogy milyen megbízható volt az emberismerete. Munkatársait az egyéniségüknek megfelelõ speciális metodikák elsajátítására ösztönözte. Nem véletlen, hogy éppen Virágh Szabolcsot bízta meg a szív ingervezetõ rendszerének kutatásával, és az elektronmikroszkópos módszer bevezetését is tõle várta, mint nagyon minuciózus metodikáét. E célból Strassburgban szerzett számára ösztöndíjat. Virágh Szabolcs lett a magyar morfológusok vezetõ elektronmikroszkópos szakembere, és élete végéig a szív ingervezetõ rendszere maradt a fõ kutatási témája.

Munkatársai közül Kovács Kálmán és Horváth Éva szerzett kimagasló nemzetközi nevet a hypophysistumorok patológiája terén. Az intézetben a neuroendocrin kutatásokat Bachrach (Bara) Dénes folytatta. Korpássy professzor indította el Lusztig Gábort az érelmeszesedés kutatásában, még az õ életében, 1956-ban delegálta Kecskemétre patológus fõorvosnak, õ lett éveken keresztül a Magyar Patológus Társaság elnöke. Bartók István eredményes májpatológiai munkássága is Korpássy professzor ösztönzésének a következménye.

Korpássy professzor kiváló szakmai mûködése mellett a magánéletben is sokoldalú volt. A szakmát szolgáló, s az õ életében, tehát az ötvenes évek végén még nagyon körülményesen, nehézkesen megvalósítható külföldi útjain, az ott kínálkozó lehetõségeket is igyekezett kihasználni. Szeretett kirándulni, sportolni, zongorázni. Nemcsak járt futballmecsre, maga is részt vett az intézet meccsein. Amikor a nyolc hónapos tanulmányúton volt Párizsban, munkatársával, Bachrach Dénessel együtt, és találkoztunk a Német Pathologus Társaság Kongresszusán Mannheimben, majd együtt mentünk Bonnba, 1959-ben ezt mondta: - Maguk otthon el sem tudják képzelni, milyen jó dolgunk van Párizsban, és azt sem, hogy a nyugati kutatók milyen könnyen jutnak olyan tudományos eredményekre, amit mi otthon véres verejtékkel érünk el.

Patológus iskolateremtõ tevékenysége mellett ki kell emelni Korpássy Béla emberi nagyságát, amit legjobban az bizonyít, hogy a Szegedi Orvostudományi Egyetemet éppen két különösen nehéz, viharos tanévben vezette (1951-1952, 1956-1957), mindenkinek a megelégedésére, úgy, hogy az akkori körülményekhez képest nyugodt légkört tudott biztosítani, pártonkívüliként, és anélkül, hogy politikailag kompromittálta volna magát. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy halála után több mint három évtizeden át én vezethettem a szegedi pathologiai intézetet. Sokszor eszembe jutott, milyen sokat tehetett volna még, ha nem szakad meg az élete ötvenötödik évében.

Dr. Ormos Jenõ